Jane Nelson: Pozitív nevelés

Szülők és tanárok évezredeken át nagyanyák, nagyapák, nagynénik, nagybácsik és szomszédok révén tanulták a gyermeknevelés művészetét, olyan emberek révén, akik mind együtt, egymás közelében éltek viszonylag stabil körülmények között, nemzedékeken át.

Amikor a változások már elkerülhetetlenné váltak, az újonnan érkezettek és az úttörők, akik együtt utaztak és együtt alapítottak új, közös értékeken és célkitűzéseken alapuló közösségeket, ösztönösen megértették, miféle érték és erő rejlik az átöröklött bölcsességben és tapasztalatokban.

Aztán a második világháború végén a kisvárosokból és a falusi gazdálkodó közösségekből egyszerre tömegével kezdtek elvándorolni az emberek a nagyobb városokba és a nagyvárosok peremvárosainak környékére. Egy egész kultúra mozdult el természetes közegéből, köszönhetően az ipari forradalomnak, a második világháborús veteránok segélyprogramjának, valamint a világválságra és a technológiai fejlődésre adott válaszreakcióknak. A tágabb család és a régi barátok nyújtotta bölcsesség, tudás és támasz elveszett. Rövid idővel a városi közösségeknek ezt a kívülről jött drámai felduzzadását követően közel tizenegy millió házaspár kezdett életet adni családonként átlagosan 4,2 gyermekének és vált városi úttörővé, anélkül gázolva át az idegen életstílus és technológia határvidékén, hogy rendelkezett volna valamiféle felhalmozott útmutató bölcsességet kínáló útmutató kapcsolati- és támogató rendszerekkel.

Nem lévén tudatában úttörő mivoltuknak, ezek a házaspárok elfelejtették azt az alapvető stratégiát, amely a korábbi generációk úttörőit képessé tette arra, hogy sikeresen hódítsanak meg egy új kontinenst. Elfeledkeztek arról, hogy azok a régebbi úttörők a tábortüzük mellé odainvitáltak idegeneket, hogy összevessék velük jegyzeteiket az útról, s így ne kelljen mindenkinek elpusztulnia, a saját kárán tanulva. Ahelyett, hogy követték volna az előző nemzedékek példáját, akik az egymástól tanultakra támaszkodtak, ők inkább elszigetelődtek.

Azok, akik nem cserélték fel a családi és közösségi támogató rendszereket az útitársak kapcsolatrendszereire gyakran tanácstalannak érezték magukat – jóllehet ezt mindenáron leplezni igyekeztek – mit kezdjenek azzal a hamis büszkeséggel, amelyet a „saját problémáikkal való önálló megbirkózás” felett éreztek. Magukévá tették azt a meggyőződést, hogy az ember a családi ügyeit ne idegenekkel vitassa meg. Fontossá vált számukra, hogy elrejtsék problémáikat és inkább zárt ajtók mögött próbálják – gyakran igencsak hatástalanul – megoldani azokat. Az évszázadok alatt kikristályosodott bölcsességet és elveket kipróbálatlan és ellenőrizetlen elméleteket tartalmazó könyvekre cserélték be.

Ezzel egy időben gyökeret eresztett a közgondolkodásban egy olyan fantazmagória, hogy ahhoz, hogy Amerikában tökéletes, szupergyerekek nevelkedjenek, mindössze egy dologra van szükség, szuperfelnőttekre. Micsoda sokk volt, amikor sok gyerekről derült ki, hogy távolról sem tökéletesek! A bűntudat, a stressz és a tagadás megosztotta az embereket. A nevelés, amely valaha nemzedékek együttes munkáját jelentette, mostanra két vagy több olyan rokon elkeseredett és részmunkaidős küzdelmévé változott, akiknek nem sok tapasztalata volt abban, amit csinálni igyekeztek.

A statisztikák azt mutatják, hogy az 1946-ban született mintegy 4,3 millió gyermek 1951-ben dugig megtöltötte a városi iskolákat. Ezek a gyermekek aztán 1963-ban megírták a teljesítményteszteket, és egyszeriben megfordítottak egy háromszáz éves növekvő trendet. Egészen eddig, vagyis 1963-ig a gyerekek minden egyes teljesítmény-területen előmenetelt tanúsítottak. A második világháborút követően született gyermekekkel viszont elkezdődött egy csökkenő trend az iskolai teljesítmények és egy növekvő trend a bűnözés, a serdülőkori terhesség, a klinikai depresszió és az öngyilkosság területén. Nyilvánvaló, hogy a városiasodás és a technika fejlődése rombolóan hatott a gyermekneveléssel kapcsolatos nézeteinkre és rátermettségünkre.

Pozitív nevelés című könyvében Jane Nelsen egybegyűjtötte az ő előtte járt úttörők számos bölcsességét, és meleg fényű tábortüzet gyújtott mindazon szülők és pedagógusok számára, akik a hatástalan elméletek helyett olyan időtlen irányelvekre vágynak, amelyek valóban működnek. Ebben a könyvében Jane roppant gyakorlatias irányvonalakat vázol fel minden olyan szülőnek és tanárnak, akik segíteni kívánnak gyermekeiknek abban, hogy önfegyelmet, felelősségtudatot valamint pozitív képességeket és attitűdöket fejlesszenek ki magukban.

Jómagam olyan nagyra tartom Jane könyvét, hogy mint kötelező olvasmányt be is vettem „Hogyan neveljünk jó képességű felnőtteket elnevezésű nemzetközileg is elismert képzési programunkba, amelyet Észak- és Közép-Amerika- valamint Afrika-szerte széles körben használnak. Az ebben a könyvben megfogalmazott alapelvek valóban működnek, és ragyogó alapot biztosítanak a család-élmény gazdagabbá tételéhez.